Talán nagyképűen hangzik, de túl vagyok életem második félmaratonján. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az elsőt hármasban, ezt, a tegnapit viszont párban futottuk. Elég érdekesen alakult életem során a viszonyom a futással, ugyanis általános iskolában négyszáz métert sem tudtam lefutni, gimiben a tesiórán majd meghaltam, amikor Cooper tesztről volt szó, vagyis szúrt az oldalam, nem kaptam levegőt, szóval minden összejött, ami a rossz élményhez kell. Hozzáteszem, senki sem mondta, hogy kellene helyesen levegőt venni, vagy bemelegíteni, netán lenyújtani. Ezért nem is hibáztatok senkit, nehéz lehet az ellenkező-lázadó kamaszokat testkultúrára nevelni. Naszóval. Aztán egy fiú miatt mégiscsak elmentem futni, és meg is szerettem egy kicsit (a fiút még jobban), de egyre jobban fájt a térdem és a bokám. Ugyanis nem mondta senki, hogy futni futócipőben érdemes, hacsak nem akarsz lábat fáslizni minden nap. Eltelt néhány év, és immár fölös 20-as éveim energiáit kezdtem levezetni a Margitszigeten rótt körökön. Aerobic cipőben, szóval a végén ez sem volt fizikailag az igazi. Tavalyelőtt azonban újra elkapott a hév, vettem is egy futócipőt, akciósan, de jött a tél, így jó sokat pihentettem is. Egészen egy évet. Sőt, volt az másfél is. Amikoris mentem a tesómnak szurkolni a félmaratonra. Ez olyan élmény volt, ami azt hiszem határozottan megváltoztatta a hozzáállásomat. Szóval kényelmes ember lévén kivártam az őszt és a telet, és ismét nekivágtam a Margitszigetnek azzal a határozott céllal, hogy ősszel lefutom a félmaratont. Májusban neveztünk is kollégákkal a félmaraton hármasra, és a 15 fok ellenére legyűrtük a 7-7 km-t. Elég szar időt futottam, örültem, de valahogy nem volt felemelő élmény. Még mindig a szeptemberi 21 lebegett a szemem előtt.
Ebből suli és meló miatt végül semmi sem lett, de nem tántorított el attól, hogy lefussam párban. Egy pillanatra azonban meginogtunk a futópárommal, amikor kiderült, hogy a Trióban futók pólót is kapnak a nevezéshez, de végül győzött az elhatározásunk, hogy mindketten 10-et akarunk futni. Vagyis egyikünk kicsit többet. Mondanom sem kell, a felkészülést a nyár erősen akadályozta, de mégis derekasan helytálltunk a hétvégén. Az élmény hihetetlen volt, a rengeteg futó, a zajongó-éljenző tömeg, ezt szerintem egyszer mindenkinek át kell élnie. Mivel 10-et nagyon régen futottam már egyben, így tartottam attól, hogy valahol nem fog menni, feladja a lábam, a talpam, vagy szúrni kezd az oldalam. Természetesen amivel nem számoltam, azzal gyűlt meg a bajom: a 30 fok feletti hőmérséklettel. Ez azt eredményezte, hogy a pulzusom az egekben volt már indulásnál, jó feszült is voltam emiatt. Váltópárom nem találta a számot, én ezért káromkodtam, hogy sííííííp Timi, ide gyere, mire egy idősebb hölgy rámszólt, hogy fussak, ne káromkodjak. Most mit mondjak, igaza volt. Futottam is, de nem gondoltam volna, hogy a hőség ennyire gyilkos lehet. A tűző napon már szinte éreztem, hogy napszúrást kapok (amit végül nem kaptam), és alig vártam az egész verseny alatt, hogy a frissítő állomáson magamra öntsem a vizet. A gondolataimmal ellentétben az első néhány kilométer volt nehéz. Nem tudtam, hogy meddig tudom még a melegben tartalékolni az erőmet, mi lesz az utolsó 3-4en, és a legrosszabb: nem akartam cserbenhagyni a páromat, aki nagyon jó időt futott. De megcsináltam! A célba már úgy repültem be, boldogan, amikor pedig a nyakamba akasztották a célnál az érmet, és megkérdezték, hogy minden rendben van-e, na, akkor eltört a mécses. Jó, csak egy picit :). Annyira örültem, hogy megcsináltam.
ÉS most is örülök. Bár már a következő lépésre gondolok, mert annak a fényében ez a 10 piskóta. De ahhoz képest meg, ahonnan indultam, igenis, nagy eredmény, amire rettenetesen büszke vagyok. Szóval jó volt ott lenni, jövőre ugyanott, már a 21-en, remélem.
